04

Hali srácok, itt a következő. Nagy nehezen sikerült címet találnom az egésznek. Jó olvasást, nép! ♥

---------------------------------------

A szürke köd

William életében nem érzett ekkora fájdalmat. Mintha a bőre alatt apró kis bogarak szaladgálnának és rágnák ki az égő húst a testéből. Lüktetett, kiszakadt. A fájdalomól csillagokat látott. Tompán zúgott minden. Csípett, mint a sav. Mart, keményen szorított. Levegőt alig tudott venni a mellkhasára ránehezedő súlyoktól. Minden energiájával azon volt, hogy kinyissa a szemét és elmeneküljön ebből a börtönből - sikertelenül. 

Kívülről csak az látszott, hogy a péppé vert test néha megrendül. William szeme nem látszott az arcát borító foltoktól és az alvadt vértől. 

Még egy próbálkozás. Mint amikor kora reggel ki akarunk szállni az ágyból, de nem megy, hiszen olyan fáradtak a lábaink. Megfeszülnek az izmok, mikor ránehezedünk teljes testsúlyunkkal, de feladják, mert képtelenek elbírni hosszabb távon. És újra a fenekünkön ülünk. 

Már nem éreztem. Beletörődtem a fájdalmas halálba. Minden égett. Minden tűz. Néha nekemcsapódik egy-egy hamudarab. A húsom továbbra is rágják a kis bogarak. A gyötrelem végérvényesen is magával ragadta. És William öntudatlan állapotba került. Újra. 

***

A külvárosban egy férfi kiszállt a terepjáróból. Odaballagott az elhagyatott épülethez, körülnézett és bement. 

- Csodás munkát végzett. Mindenki elhitte - hangja viszshangzott az üres raktárban.

Valaki reszelős hangon felnevetett. - Biztos voltam benne, hogy így lesz. 

A férfi ijedten sarkon fordult. - Mike? 

Csörömpölés.

- Elhoztad? - mintha kattant volna valami. A férfi beért az épület közelébe. Fejét kapkodta egyik helyről a másikra, hátha felfedezi a hang forrását. 

- Igen. - hangja magabiztosan csengett, de mégis hallani lehetett a mögötte bujkáló félelmet. 

- Mutasd.

A férfi a kabátjához nyúlt, lehúzta a cipzárt és a belső zsebéből előhalászta a zacskót. - 800 gramm, ahogy kérted. Tömény kokain. 

- A jobb kezeddel tartsd előre. Most. 

Az elhagyatott hely közepén álló alak előre emelte jobb kezével és egyenesen előre nézett. Már egész testében remegett. A hozzá szóló jeges hangban volt valami különleges, valami rémisztő. 

- Vedd át, Thomas! - hangzott a következő utasítás. 

A fejéhez nyomódott egy hideg, kemény tárgy, és látta, hogy egy fekete kesztyűbe bugyolált kéz kikapja a kezéből a zsákot. Egy kéz erősen ellökte az eredeti helyéről. Egyenesen a  bejárat felé. 

- Most takarodj. Még találkozunk. - szólt a hang. A férfi maga mögé nézett, de érezte, hogy figyelik, ezért sietve távozott a helyről. Kiment a kocsijához, és hazaindult. 

A raktárban a férfi levette a maszkot. Megtörölte izzadságtól gyöngyöző homlokát. - Meg fogod keserülni Richard Brook, azt is, hogy a világra jöttél. Ha még egyszer hozzá nyúlsz, a heréidet tépem ki, és etetem meg veled. 

***

Azt a pillanatot, amikor sikerült kimásznia a fájdalom tüzes csapdájából, William sose felejti el. Lassacskán kinyitotta a szemét, és sikerült felülnie. Eleinte fel sem fogta agya, hol van. Körülnézett a poros padlón. A mellette álló kanapéba kapaszkodva sikerült talpra állnia, és bicegve kiindult a konyha felé. Nem zavarta, hogy zajt csap hangos, levegő utáni hörögése, hogy menet közben belerugott egy papírzacskóba. 

Már nem jöhet rosszabb.

A konyhába érve lerogyott az egyik székre. Az asztalon álló félig üres pohárba beleivott. Kicsit állott.

Megdörzsölte szemét, és körülnézett. A lakás mély csöndbe burkolózott. Az asztal közepén egy piszkos tányér alatt két gyűrött papír hevert. Felemelte a tányért és kivette alóla őket. A felsőn egy piros betűs üzenet volt - feladója nagy valószínűséggel sietett valahova, a kusza betűk összefolytak. Az üzenet rövid volt. 

'Majd jövök' - ez állt a papíron. Mivel William jól ismerte szülei írásképét, gondolkozni kezdett, melyikőjük kézírása lehet. Talán az apjáé, talán az anyjáé. 50 százalék az esélye. Magában jót nevetett az 'apa' kifejezésen, és fintorra húzta a száját. 

Persze, apa..

Megfordította a papírt, hátha talál valami mást is, aztán csalódottan ledobta maga mellé. A lap másik fele kongott az ürességtől. A második papíron a tinta el volt mosódva, a könnyektől, amiket William anyja hullatott, mikor telefontált a polgármesteri hivatalra, hogy szeretne elvállni férjétől. Sírt, siratta magát, a fiát, aki lehet meg sem éri a másnapot, a veszett, második házasságát. Az életét, a fiatalságát. 

Richard, miután hazavitte fiát, és dühét szabadon engedve agyonverte fiát, elmenekült otthonról. Mocskosnak érezte a kezét. Vér, sikítások, fájdalom tapadt kezeire. Mint a hentesek, akik legyilkolják az ártatlan állatokat, hogy az emberek megvegyék és jóizűen elfogyasszák őket. A láncban mindenki keze véres. Aki megeszi, aki eladja, aki forgalmazza. Egytől egyig. Richard esetében az összes dolgot ő művelte - a hamis vádaktól kezdve a halálig. Messze futott, vonattal és busszal ment. Ő maga se tudja merre. Csalódott mindenben, mindenkiben. A feleségében, a fiában, az iskolában, de legfőképpen saját magában. Tudta, hogy újra meg fogja verni, ha mégis életben maradt a rengeteg verés után is. Nem bírt leállni. Olyan ez mint a pia - gondolta - úgy vagy vele, hogy egy korty, utána pedig egy kis kupica, majd egy kis pohár, fél üveg, majd az egész. Első ütés után az agresszió annyira kitör az emberből, hogy nem tud leállni, élvezi ahogy a kis, élettelen, gyenge test a földhöz csapódik, hogy könyörög az életért és a megállásért - de nem megy, képtelenség abbahagyni, ha elkezted. 

Rosaline a verést megelőző napon adta be a vállópert. Az asztalon hagyta, a konyhában, burkolt célzásokat téve, hátha Richard észreveszi. Tévedett, a férj aznap nem járt a konyhában. A reggelt a nappaliban és a hálószobában töltötte, miután megkapta az iskola hívását az ügyről, a fürdőben, majd miután Williammal hazasétáltak, a nappaliban. Lábát a konyhába egész nap be se tette. 

William felsétált az emeleten. Senkinek nem volt nyoma. Mintha a ház évek óta üresen állna. Belépett szülei szobájába. A szekrény fiókjai kihúzva, rendetlenség mindenütt. Odalépett a szekrényhez, és kinyitotta az ajtaját. Először semmi nem tűnt fel neki, aztán sokallni kezdte a férfi ruhákat. Női sehol. Sehol sem voltak Rosaline rózsaszín szoknyái, zöld garbójai. Sehol semmi. Se egy magassarkú, se egy melltartó, se egy csipkés ruhadarab. Csak az apjának az ősrégi öltönyei, ingei, nyakkendői. 

William felüvöltött. Becsapta a szekrényajtót, és amikor megpillantotta tükörképét, idegessége a tetőfokra hágott - sírva fakadt dügében és jobb kezével hatalmasat mért a tükörre. Az darabokban a padlóra hullt. William ökléből a vér ömleni kezdett. Az ágyhoz rohant, lerángatta róla a párnát, a takarót és  a falhoz dobta őket. 

Miért hagyott itt? - egyre csak ez járt a fejében. Ugrált, tört, zúzott dühében. Negyed óra múlva fáradtan az ágyra dőlt, és balra fordította fejét. Az ébresztőóra 13:01-et mutatott. Tetején vékony porréteg ült. Felült az ágyon, és kihúzta az éjjeliszekrény kis fiókját. Arrébtolt néhány könyvet és egy női magazint. Még ő maga se tudta, pontosan mit is keres. A fiók aljában egy boríték lapult. A hátuljára ugyanazzal a piros színnel, mint amivel a konyhában lévő papírra írtak ennyi volt írva.

'Sajnálom, kicsim, nem bírom tovább. Itt egy kis pénz, állj ki magadért. Szeretlek, anya'

William sietősen feltépte a borítékot és belenézett. 

Azta. Életemben nem láttam ennyi pénzt. - ámuldozott.

Furcsa érzése volt. Mintha megállt volna az idő, miközben aludt volna. Vagy mintha előrepörgött volna. Hanyatt feküdt az ágyon és gondolkozni kezdett. Különösnek tartotta, hogy semmije nem fáj olyan elviselhetetlenül. Kezébe vette a borítékot és felült. Szomjas volt, és korgott a gyomra - itt az ideje egy kis ennivaló után nézni. Rápillantott az ébresztőre, ami fél kettőt mutatott. Hogy repül az idő!

Azonban még egy valami feltűnt neki. Az idő alatt kissebb betűkkel a dátum is ott volt. Ami már 2015. február 19-ét mutatott. 

Szentséges ég. 

03

Na heló,

Második bejegyzés ma? Húha, eléggé belehúztam. Volt egy szabad délutánom, a blogra áldoztam. Mármint, nem volt szabad, de sebaj. Tanulnom kellett volna, helyette írtam, bocsi kara, ilyen az élet :)

Olvassátok(már ha egyáltalán van még olvasóm lel), és majd mondjatok véleményt. Kíváncsi vagyok, ki veszi észre melyik részt mikor írtam. Szerintem rengeteget változott az írásom, de hajrá.:)

 - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Emlékek

- .. tehát nem tudják - az igazgatónő türelmesen végignézett rajtuk - Nem tudják - mélyet sóhajtott, felállt a fekete forgósszékéből és a szoba távolabbi részébe kopogott. - Ejnye-ejnye - dörmögte az orra alá, és lábujjhegyre állt, hogy levegyen egy mappát az egyik magasabban fekvő polcról. Kiválasztotta a megfelelő dossziét, és visszatipegett az asztalhoz. Világosbarna haja szoros kontyba simult tarkója fölött, barna szemével figyelmesen végigmérte a fiúkat; tetőtől talpig. Fekete szoknyáját lesimítva leült a fekete székre, kezét kislányosan összefonta ölében, és megszólalt.

- Feltételezem, hogy tisztában vannak a jogaikkal - khm - a házirend tizenhetedik pontja kimondja, hogy az iskola 500 méteres körzetében tilos bárminemű tudatmódosító, illetve a törvénybe ütköző anyagok használata. A pont kiemeli azt is, hogy a dohányzás is beletartozik a tiltott dolgok listájába, mint ahogyan azt is, hogy az alkohol sem minősíthető elfogadottnak - itt megállt, és belepillantott az asztalra lerakott papírkötegbe. Mikor már fél perce néma csöndben egy szóra meresztette a szemeit, várva, hogy a vele szemben ülők védekezni kezdjenek, vagy akármilyen jelét is adják annak, hogy hallották, esetleg agyuk fel is dolgozta az infomációt felpillantott.

- Tessék? - szólalt meg azon nyomban William, mikor az igazgatónő kinyitotta a száját. - Nem értettem pontosan, igazgatónő. Meg tetszene...

- Az iskola területén tilos drogozni és cigizni is. - fordult William felé Char. Eddig fel sem tűnt a tengerkék szeme.

- Ja, értem. És ez, hogy jött ide?

- Bizonyítékom van arról, hogy maguk ketten a házirend tizenhetedik pontjának az "a" és "b" illetve "c"  részét is megsértették. - Mrs Mortmain előrehajolt, és Charra meresztette zöldesbarna szemeit. A fiú tűrte pillantását, percekig farkasszemet néztek. Életembe nem cigiztem, alkoholt is csak a szagáról ismerem. Na meg a hatásáról. Williamot kirázta a hideg. Megdörzsölte karját, és sóhajtott egyet.

- Szóval, mit is mondott? Bizonyíték? - szakította meg a néma csöndet. - Esetleg nekünk is megmutatná, asszonyom? - vette elő legkisfiúsabb arcát.

- William, mégis.. kételkedik szavaimban? - az igazgatónő szemei csészealj nagyságúra tágultak. - Hogy merészel..?

- Úgy, hogy nem csinált ilyeneket. Se ő, se én. Mehetnénk? - bökött az ajtó felé mutatóujjával Charles. William csodálta bátorságát.

Az igazgatónő bosszúsan összeráncolta szemöldökét. Hirtelen lendülettel kinyitotta íróasztalának fiókját, és beletúrt.

- Itt kell lennie valahol..-dünnyögte. A fiókban óriási káosz uralkodott, egyik papír a másikon, különböző nevekkel felcímezve. Itt volt például Daniel Herman aktája is, amiben az utolsó levele volt, amit a hat hónapos terhes barátnőjének írt, mielőtt leugrott volna egy közel 120 km/h haladó vonatról. Kettővel alatta egy magántanulói kérvény, miszerint az iskola Violet Erhard nevű tanulója híres modell, ezért nincs ideje tanulásra és kéri, hogy Mrs Mortmain engedélyezze magántanulóvá válását. Az igazgatónő felemelte Violet mappáját, és kivette alóla a fotót. Sötétkék, az iskola fiúvécéje, füst, mámor. A képen Will és Charles a földön ülnek, kezükben egy-egy pezsgősüveg, lábuknál pedig sörösüvegek halmaza. Char égnek meredő tekintettel fújja ki a cigarettafüstöt míg Will nevetve próbálja meggyújtani az ezüst öngyújtóval a szájában lévő cigarettát. Mrs Mortmain galád mosollyal az arcán nyújotta át a képet az asztal fölött. Néhány másodpercig úgy tűnt, semelyik ifjú nem akarja átvenni azt, aztán végül Will nyúlt érte, és fogta két ujja közé.

-  Mi? - bődült fel.

- Mutasd má'! - hajolt oda Char.

Mi a fasz. Életemben nem ittam ilyen méregdrága pezsgőt, ez átverés!!

- Lol ez photoshop - fejtette ki véleményét igen tömören és lényegretörően Charles.

Mi?

- Igazgatónő, kérem engedélyét a szoba elhagyására. Már fél órája megy a matematika órám, ami igen fontos nekem, hiszen mérnök szeretnék lenni. - felállt.

- Üljön le - közölte szárazon a nő. - Mégis hogy képzeli, hogy elmegy? Nem magyarázkodik? Semmi?

Nagy hűhó a semmiért - gondolta, miközben leült Char. - Ez a fénykép e hónap elsején készült, ami igazán nevetséges, hiszen az iskola területén se tartózkodtam akkor. Kerületi futóverseny volt, második lettem, kérdezze csak meg Mr Wittsoc-ot.

Mr Wittsoc az iskola egyetlen testnevelőtanárja. Kicsit érdekesen hangzik, hogy ekkora mennyiségű diákcsordát tanít a diákélet egyik legkellemetlenebb tantárgyára, de így van. Az 50 éves Mr Wittsoc- vagy nevezzük inkább Albertnek - szóval Albert kopaszodó, pálcikavékonyságú ember. Se család, se feleség, se gyerekek. Egyedül él, élete nagy szenvedélye a kártyajáték,amiben sajnos, nem jeleskedik. Regetegszer bukik, néha nyer. Charles Sparksot válaszottta ki idén, hogy elvigye a kerületi futóversenyre, ahonnan továbbjuthat az országosra, onnan a nemzetközire, és így tovább. Csakogy választása idén is olyan emberre esett, akiben nem lakozik elég versenyszellem, Daniel Herman lett volna igazán megfelelő választás, csak éppen..öngyilkos lett. Ezért válaszotta mintegy pótlékként Charlest. Egész jól teljesített, de nem a legjobban. Ez volt Mr Mittsoc hibája. A tökéletesre törekedett, a nem megfelelő személyekkel.

- Igazán? Rendben, meg is fog történni. Elmehet. - intett az ajtó felé. 

- Köszönöm. - mosolyodott el, felállt, és miközben az ajtó felé haladt, megpaskolta William hátát. Az ajtó halk kattanással becsukódott, és a szobára néma csönd telepedett.

William gyűrögetni kezdte a pólóját. Várt, hallgatott. Szíve irdatlanul vert, füle zúgott. Lehajtott fejjel ült, érezte magán az igazgatónő tekintetét. Mi lesz? Semmit sem csináltam, az életemre esküszöm. Nem fogom tudni magam kimagyarázni. 

Sípoló hang, ahogy az igazgatónő telefonszámot pötyög be. 

- Jó napot, itt Mrs Mortmain.. - a vonal túlsó végén valaki felüvöltött. A nő arca a púderréteg alatt elfehérült. - Tessék? - szólalt meg óvatosan. - A fia.. - Igen, igen William Raystone...

A túloldalon valaki eszeszett sebességgel beszélni kezdett. Mély, rekedt hangon. Az a nevetés..Az illető hanghulláma. Két másodperc, és bevillant Williamnek a kép, ahogy az apja a nappali szétült kanapéján fekszik, egyik kezében a sör, ujjai közt egy cigaretta, másik kezében a telefon. Hangosan hahotázik, amikor az igazgatónő kiejti a nevét, és elméje egy még nem teljesen elborult részéből elővillan az, hogy a ez a nő annak az iskolának az igazgatója, ahova édes egyetlen fiacskája jár. A piszok, a neveletlen. Aki sohase képes szótfogadni. Megeszi a csokoládét, amit magának vett. Hogy boldoggá teszi az édesanyját. Megnevetteti. Gyönyörű kék szemei vannak erős állkapoccsal. Gyűlölte, amiért egy helyen élnek. Gyűlölte, a pokolba kívánta az egész gyereket. 

William Rosalie Raystone és Edward Raystone egyetlen gyermekeként látta meg a napvilágot. Edwardot katonának küldték húszas évei elején. Lelépett, maga mögött hagyva két húgát, édesanyját és várandós jegyesét. A házasság előtt két nappal sorozták be. Rosalie zokogott, könyörgött, hogy ne menjen. Edward nem válaszolt, csak letörölte az asszony könnyeit, és megcsókolta. Edward apja is katona volt. Úgy érezte,  kötelessége teljesíteni, hogy harcba áll, apja emlékét tiszteli ezzel. Irakba küldték ki 500 másik társával. Az első napon közel 50 főt lelőttek. Edward még életben maradt, egy karcolás nélkül megúszta. A következő pár napban 100 embert mészároltak le. A következő egy hétben apadt a halálok száma, csak 20 embert veszítettek el. 330 fővel törtek neki az ellenséges csapatnak. 300-an bele is pusztultak. Edward lett a rangidős vezető a fiatal suhancok élén. Irányította őket, vezette. Kisebbik húgának, a 17 éves Vanessának is ott volt a szerelme, őt próbálta megvédeni, mikor egy bomba csapódott a földnek. Mindannyian meghaltak, de haláluk titokban maradt. Csupán a családtagok gyászoltak. Rosaline időközben megszülte gyermeküket, Williamnek keresztelték, nagyapja tiszteletére.  

Rosaline sose tudta igazán elfelejteni Edwardot, még akkor se, mikor harmincas évei közepén hozzáment az Iraki háborúban bátyját elvesztő Richard Brookhoz. Házasságuk első fél éve csodásan telt, Rosaline munkát kapott, Williamnak sikerült beilleszkedni az iskolába Richard vezető pozíciót kapott a munkahelyén, és új házba költöztek. Rosaline-nek pozitív lett a terhességi tesztje. Boldogok voltak. Túl boldogok. Egy augusztusi délután Richard részegen jött haza. Kirúgták a munkából. Rosaline vigasztalta, hogy eleget keres ő, hogy amíg férje új munkát nem talál nyugodtan éljenek. Csakhogy Richard sosem ment el új munkát keresni. Beleesett az alkoholisták szokásába, ivott, kártyázott, ivott. Időközben megszületett közös gyermekük. Kisfiú volt, Adamnak keresztelték. Adam Brook, szépen csengő név. Úgy tűnt, Richardnak sikerül kilábalnia az ivászatból. Kitakarította a lakást, önéletrajzot írt, főzött, mosott, ellátta a gyerekeket. Csakhogy Adam nem kapta meg a kórházban a megfelelő oltásokat diftéria ellen, és azt a születést követő egy hétben lehet csak beadni. Ő már egy hónapos csöpp, gyönyörű kisfiúkén gagyorászott a kosárban. Azt mondták nem lesz baj. Nem is lett, egészen fél éves koráig. Korházba vitték mert bedagadt a nyaka, viszont a papírokkal minden rendben volt. Kapott antibiotikumot, hogy elmúljon. Úgy tűnt, minden rendben lesz.

Azon a bizonyos napon William iskolája bálat rendezett a szülőknek. A 8 éves William otthonmaradt kisöccsével. Semmi baj nem történt, egészen hajnali háromig, mikor Adam sikítva felébredt. A bátyj átrohant a szobába. Szülei meghagyták neki, hogy hívja őket, ha bármi történik. Hívta is őket, csak nem vették fel. Hívta a mentőket, ők azt hitték, csak a suhancok szórakoznak. Adam fulldoklott. Fél négy, az ajtó csukódik. Richard kiabált, hogy miért van fent még William. Mikor nem válaszolt senki, megrémült, és felfutott a szobába. Látta, hogy Adam békésen fekszik a kiságyban. Mikor William ágya felé pillantott, már nem ezt látta. A fiú megtört arccal, sírástól kidadadt szemekkel kuporgott. 

- Drágám, valami baj van? - szólt fel a lépcső alól Rosalnie. Richard ismét a kiságy felé fordította tekintetét. Túl nyugodtan feküdt ott a gyerek. Túl nyugodtan.

- Drágám! 

Olyan nyugodtan, mint egy zsák krumpli. Még lélegzetett se vett. A férfi felüvöltött és azzal a lendülettel Williamnek ugrott. Két perc, míg Rosaline felért, félholtra verte a fiút.
- Miért nem hívtál? Miért? Átkozott.
William csak töredékekre emlékezett az egészből. Sikítás, fulldokás. Adam szenvedő tekintete. Apa kedves feje, ahogy átvált rémültbe. Fájdalom, égés. Anya sikítása..

                                                                    ***

Richard Brook kicsípte magát, ingben, nyakkendőben és zakóban várta fiát az aulában. Kezett rázott a rendőrfőnökkel, mikor lejöttek a lépcsőn.
- Mindent elrendeztem, átutaltam a kívánt összeget - szólt üdvözlésképpen.
A rendőr bólinott és elendedte William vállát, majd odalökte az apjához.
- Viszlát. - köszöntek el egymástól.
William és Richard gyalog ment haza. Csak 20 perc séta. Az eleje néma csöndben, a közepe és a vége úgyszintén. Nem kérdezte, miért. Nem kérdezett semmit. A nap gyönyörűen sütött. Mikor hazaértek, Richard kinyitotta William előtt az ajtót és betessékelte. Olyan feszült csönd volt. Becsapódott az ajtó, és a következő dolog, amit William tapasztalt, hogy összeesik, és arca a kemény fapadlón csattan.
Eleredt az orrom vére.

FONTOS

Sziasztok bébifókák. 

Több, mint egy éve volt, hogy ideültem és megfogalmaztam nektek, hogy ez a blog igenis működni fog, folytatom, olyan lendülettel, mint ahogy elkezdtem. 

Csakhogy ez - mint látszik - nem történt meg. Leprivátoltam, a világtól elzártam, a nevemet visszaváltoztattam, kiléptem mindenféle csoportból, ami lehetséges volt. Sajnálom. Vagy nem. Fogalmam sincs. Időközben rájöttem, hogy nem szeretem ezt csinálni, nem akarom, se ötletem se energiám nincs egy ilyen befejezésére. De tudjátok mit? Anya mindig azt mondja, mikor épp feladni készülök, hogy régen, talán másodikos koromban, népdaléneklési versenyen kijelentettem, hogy én vagy harmadik, vagy második leszek. (Elsőt nem mondtam, ennyire nem nagy az egóm, hahah). És második lettem. Mert az akartam lenni, és megcsináltam. Minden akarat kérdése. 

Tehát, ezzel a fenti rizsákkal azt szeretném mondani, hogy igen, folytatva lesz a blog. Kicsit másként fog működni, ugyanis a saját nevem alatt fogok írni, DE az előző részekben nem fogom átírni a nevem. (És a blog címe se fog változni.) A részek érkezését nem fogom megmondani, mivel nekem sincs olyan képességem, hogy a jövőbe látok, szóval értitek. A lényeg, hogy igyekszem. De tényleg. 

Csók a családnak, majd jelentkezem

UI.:NEM TUDOM MIT AKARTAM EZZEL A BLOGGAL, TEHÁT EZEN FOGOK KATTOGNI KÉMIA DOLGOZAT KÖZBEN, HOGY MI LETT VOLNA AZ EREDETI VÉGE. ÚJAT KELL KITALÁLNOM, DE NYUGI, MEGOLDOM. AZ ERŐ VELEM VAN!
♥

Hogy is állunk most...

Kedves létező és nem létező olvasóim, Amelia Finnick újra a színre lép. 

Fél év alatt igencsak össze meg vissza szakadtam, de elvileg és szerencsémre ráléptem arra a bizonyos jó útra. Telis-tele vagyok energiával, ötletekben sem szenvedek hiányt, tehát szerintem újra kezdhetjük ezt a blogot. Jesszus. Azért kicsit őrült maradtam, de születésemtől fogva az vagyok, kedveseim, ez ellen nem tudok mit tenni. Szóval. Hamarosan felkerül a blogra az új kinézet, én személy szerint valami sötétre gondoltam, mondjuk naagggyon sötét kék vagy fekete, de inkább döntsetek most Ti! 

Az új rész körülbelül egy hét múlva lesz, mivel elolvastam a beírtat és hááááááát, hogy is mondjam, furcsa lett. Röviden, perverz fantáziámnak köszönhetően +16-os események és ijesztő fordulatok kerültek bele, amin még én magam is megrémültem. 

Elvileg drága Diana Brunwin lesz a bétám, mármint hogy megpróbáljuk megcsinálni. 

Köszönöm mindenkinek, aki kitart és ki fog tartani a blog jövője mellett (most már) nagyon sokat számít ez nekem! 

Hamarosan jelentkezem az új résszel, ti meg legyetek szívesek kommentelni, hogy milyen színt válasszak, hogy milyen változásokat szeretnétek, meg minden egyéb, ami böki a csőrötöket!:)

Millió ölelés mindenkinek: Amelia Finnick

02

Sziasztok! Gyerekek, basszus. Már ennyien feliratkoztatok erre a blogra? Most ez komoly? Alig tudom elhinni. Tudjátok, mennyire boldog vagyok? Hihetetlenül hálás vagyok Nektek! Imádlak, szeretlek és minden, amit csak el tudtok képzelni, gyerekek! Húú :') Nos, itt is a (csodás) második fejezet: pár szót szólnék még, mielőtt belekezdenétek. Először is, BUÉK, egy pöppet utólag, másodszor pedig, még mindig tietek minden szerelmem, harmadszor is, - ez inkább megrázó, mint mosolyogtató - ha ezt a blogot befejezem, kilépek. A bloggerből, meg mindenből. Úgy érzem, hogy... á, mivel még nem tartunk ott nem tartok kiselőadást érzéseim kavalkádjairól, rendben? Aztán kérlek szépen (mindenki) kommenteljen már a bejegyzésem alá, így sose fogom tudni, mikor érem el azt a szintet, mikor mindenki azt mondja, hogy "jó". Köszönöm a díjakat, a cseréket, a visszajelzéseket. Mindent. Hatalmas ölelés mindenkinek! ♥

Amelia Finnick

 - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Különös dolgok

a j á n l o t t  z e n e

El akart tűnni, mikor a tanár végigcsúsztatta kezét a névsoron, szíve hevesebben vert, amikor elhagyta a napló felét.

- Raystone - szólt, és néma csönd telepedett az osztályra. - gyere ki.

William elképesztő lassúsággal tápászkodott fel és ment ki a táblához felelni.

Ne parázz, ne parázz - nyugtatgatta önmagát, szembefordult az osztállyal, és minden nyugalma szertefoszlott. Huszonkét szempár meredt rá - köztük néhány vadidegen is - várva, hogy bizonyítson, kapjon egy jó jegyet, hogy a tanár ne bukjon ki és üvöltözzön az osztállyal úgy, mint az előző alkalomkor.

William egy futó pillantást vetett az első padban ülő fiúra, amaz biztatóan rámosolygott, de csak egy rövid ideig. Mikor ismét ránézett, arcán már nyoma se volt az előző jóindulatnak.

- Nos, hallgatlak - a tanár felült a padjára, és várakozva tekintett  rá.

A fiú elvörösödött és ökölbe szorította kezét; tenyere izzadni kezdett, és minden erejével azon volt, hogy eszébe jussanak a tegnap lelírt mondatok.

- Ööö - nyitotta ki a száját, de rögtön be is csukta. Tudta, hogy a tanár imádja szívatni azokat, akik nem tanultak és csak motyognak valami hülyeséget. Viszont ellentétben az osztály többségével, ő tanult. Mélyet sóhajtott és összeszedte gondolatit - lehunyta szemét, és beszélni kezdett. Folyamatosan, cseppet sem akadozva folytak szájából a szavak, feszültsége az első két perc után nyomtalanul el is tűnt.

Tizenöt perc múlva a tanár a dühtől remegve beírta a naplóba az ötöst.

- Alá. Csak ötös alá - szegezte Williamra szemét, és a fiú öntelten rámosolygott.

Végre, egy jó jegy. Talán ma nem vernek meg  - futott át agyán, és óvatosan kinyújtotta lábait. Örült, hogy palástolni tudta fájdalmát, még egyszer sem nyögött fel fájdalmában, büszke volt magára. Lesajnálóan nézett a tanárra - mérhetetlen boldogság töltötte el a testét, hogy megmutathatta a tanárának, ő is viheti valamire. Kinyitotta füzetét, és írni kezdte, amibe a tanár belefogott. Hallotta a tanár hangját, és azt is, hogy néha rászól egy-egy diákra, aki nem oda figyel, vagy nem ír, de folyton érezte égető pillantását a tarkóján. Bármikor felpillantott a füzetéből, látta, hogy a szeme sarkából őt figyeli.

- ...Következő órán is számítsanak felelésre, illetve röpdolgozat is lehetséges! - kiáltotta vissza a tanár az ajtóból, de már senki nem figyelt rá, mindenki elkezdett szomszédjával csevegni, megtárgyalták az óra fontosabb eseményeit miközben kisebb csapatokban kivonultak az osztályteremből.

William belegyömöszölte táskájába füzetét, felkapta és a többiek után loholt. A csapatok az öltözők felé vették az irányt, Williamba belehasított a fájdalom.

Tesi. Úristen - szekrényéhez sietett, kikerült néhány alsóbb évest, akik szekrényüknek támaszkodva beszélgettek, elfordította a számzárat és kinyitotta az ajtót.

Előásta tesicuccát, majd visszacsapta. Éppen indult volna az öltöző felé, mikor két idősebb fiú futott el mellette, kosárlabdával a kezükben játszottak a folyosón. Az egyik semmit sem törődve nekilökte őt a szekrénynek, amitől William feljajdult, és összerogyott fájdalmában. Kezét vállára szorította, és feltápászkodott, mikor az egyik kosaras odalépett hozzá.

- Jól vagy, tesó? - háta mögül hangos röhögés hallatszott. Will felpillantott és látta, hogy pár, eddig az eseményekre mit sem figyelő ember köréjük gyűlt és érdeklődve figyelték a jelenetet.

- Aha, persze. Kösz - próbálkozott Will az arcára csalni egy sovány vigaszt, majd elhúzni a szőke fiú mellett.

- Hé - kapott utána a srác, és megragadta kapucniját. - meghívlak egy kávéra, rendben?

Sovány vigasz, mert fájdalmat okoztál, de rendben. - Oké, nem bánom.

Néma csend borult a helyre, néma csöndben állt mindenki. A szőke srác mögé egy festett szőke hajú lány lépett, megkopogtatta vállát és karba tett kézzel pillantott rá.

- Char! Elhanyagoltál - hangja fülsüketítően nyavalygós volt. - Azt mondtad, ebben a szünetben együtt leszünk! - toporzékolt idegesen. - Szakítok veled! - visította, mielőtt a másik fél egy szót is szólt volna.

- Hát, oké - rázta meg a vállát a fiú, és elhallgatott. A légy zümmögését is hallani lehetett volna, olyan némaság telepedett rájuk. A fiú elfordult és kettőt lépett előre, mikor meghallotta.

Exe tüdejéből hangos sóhaj tört elő, ráadásul ehhez még beképzelt fejet is vágott, mikor kinyitotta száját:

- Nem hagyhatsz el így!  - sopánkodott. - legalább tégy úgy, mintha szomcsi lennél - biggyesztette le az ajkait.

Mintha egy kutya lenne, aki egy nagy darab csirkecombra csorgatná a nyálát.

A fiú nevetve megfordult, és két másodperc múlva jobb arcfeléhez kapta kezét.

- Áú - szisszent fel, és elvette a kezét. Tenyerén egy apró pötty piros folyadék volt - a vére.

A lányra pillantott. Döbbenten nézte kezét, és hangosan felsikított.

- Fúj, fúj, fúj, fúj! - egyik lábáról a másikra ugrált, a kezét rázta és sikítozott. - Vééér!

A folyosón álló fiúk hangos röhögésben törtek ki a lány kiakadása miatt, a helyen, ahol az embertömeg állt, mindenkire ráragadt a szánakozó nevetés.

- Pssssz! - suttogta valaki. - Morti-maci jön! - suttogta. A népsokaság elnémult, zakatoló szívük ellenére helyükön maradtak.

A csendet a folyosó végén felhangzó cipő kopogás törte meg, Mrs. Mortmain közeledett felfelé a lépcsőn, ugyanis a becsöngetést jelző csengő már pár perce elhangzott.

- Mi folyik itt? - tört utat az aprócska nő. - megtudhatnám, hogy mit keresnek óra alatt a folyosón? - az tömeg felmorajlott, lesütötték szemüket,  majd mikor az igazgatónő kettőt tapsol a diákok elkezdtek szállingózni tantermeik  felé. William mögött a szőke srác is szedelőzködni kezdett, azt hitte, az igazgatónő parancsa rá is vonatkozott.

- Maga nem - állította meg a nála két fejjel magasabb fiút. - és maga sem - nézett rá Williamra, akinek az arca falfehérről paradicsomszínűvé érett mindössze egy másodperc alatt.

- Persze, persze - dadogta lehajtott fejjel, és sután követte az igazgatónőt irodája felé. Kínosan érezte magát, lopva a mellette haladó szőke fiúra nézett, de arcáról semmiféle érzelmet nem tudott kiolvasni.

Hogy is hívják? - töprengett magában. - valami C betűs, az biztos. C..C...C..Charles! Ez az! Charlesnek hívják! - amint bevillant neki a fiú neve újra rásandított, ezúttal Charles is elkapta pillantását.

William szeme sarkából látta, hogy Carles ajkai mosolyra görbülnek, majd hirtelen megtorpant.

- Charles vagyok - nyújtotta jobb kezét William felé. - Charles Sparks. - kezet ráztak - te pedig William Raystone, nemde? - nevetése őszintének tűnt, de Will nem tudta, honnan ismerik egymást.

- Igen. William Raystone vagyok.

Az igazgatónő hangos csörgéssel kikereste a kulcsot, mely az irodája ajtaját nyitja. A zörgés visszhangzott az üres folyosókon, s ahol egy perccel ezelőtt még a fele iskola ott ált, ott most nyomasztóan üres volt a hideg kőpadló.

- Üljenek le - invitálta be őket Mrs. Mortmain az irodájába. Charles és William összenéztek - a leülés, egyáltalán az igazgatónő irodájában tartózkodás nem jelentett jót. Vonakodva leereszkedtek a kipárnázott, zöld-arany székekbe.

- Nos, uraim. Mr. Sparks és Mr. Raystone. Nincs valami amit el szeretnének mondani? - várakozásteljesen pillantott rájuk.

William lehajtotta fejét, és az ölében összekulcsolt kezére meredt.

- Nincs - suttogta alig hallhatóan, és felpillantott.

- Nekem se - vágott közbe Charles, és felpattant. - Mehetnénk? - villantott egy szívdöglesztő vigyort az igazgatónőre. Mrs. Mortmain ajka megremegett, összeráncolta homlokát és kipréselte magából a következő szavakat:

- Nem. Addig itt maradnak, amíg nem képesek elmondani, mi történt. - William azon csodálkozott, miért nem füstöl a feje - a velük szemben ülő nő pontosan úgy festett, mint egy időzített bomba.

Miért, mi történt?

- Elnézést, igazgatónő. Mélyen tisztelt asszonyom, megtudhatnánk, hogy mi történt? Csak mert nekem és Williamnak sincs fogalma róla, hogy mit akarhat tőlünk. - szemtelenül nézett a nő szemébe és felfonta szemöldökét.

Jogos. Semmit sem csináltam, akkor meg a francért rángat be ebbe a nyomorék helyre? - William szeme megakadt a poros festményeken, ami az előző igazgatókat ábrázolta; elfintorodott.

Jó rég takaríthattak itt.

- Nem tudják? Akkor megmagyaráznák  a folyosón történt eseményeket? - William visszakapta a szemét a bombára. Úgy festett, mint aki hamarosan robban. 
A folyosón történteket...? Rápillantott Charlesra, aki ugyanolyan értetlen pillantással nézett rá. Mi a franc folyik itt?

01

Sziasztok. Meg is írtam az első részt, köszönöm a visszajelzéseket, el sem tudjátok képzelni, mennyire feldob ez engem!:) Ti vagytok a legjobbak, imádlak Titeket. . Csatlakozzatok a csoportba is [katt], hogy mindenről értesüljetek, beszélgessünk; dobjatok fel egy témát, mindig csak pár ember reagál a kiírásaimra. :(  Olvassátok el az első részt és pipáljatok, komentelhetek; és ne feledjétek, Ti vagytok a legjobbak!  ♥
Nézzétek meg a "Díjak" fület, annyi díjat kaptam, hogy besorolom őket a karácsonyi ajándékok közé. Köszönöm!!!:)
U.I.: Rettenetesen hálás vagyok a 61 feliratkozóhoz!

Amelia Finnick

 - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Lila foltok és csokoládé

a j á n l o t t   z e n e

Mikor másnap a fiú magához tért, feje lüktetett. Kinyitotta a szemeit, és megpillantotta maga fölött a málló vakolatot, ami a szobájának betonját takarta. Mikor kezét oldalra nyújtotta, testét egy villámcsapás szerű fájdalom járta át, és bevillantak neki a tegnap este történt események.

Soha többet nem megyek ki tíz után - gondolta, de valahol legbelül érezte, hogy ez így nem teljesen igaz, nem fogja betartani esküjét. Óvatosan feltápászkodott, kez
eit a háta mögé tette, és mikor végignézett mezítelen felsőtestén, felszisszent. Testét kék és lila foltok borították, fehér bőrén még jobban átütöttek a véraláfutások, mint egy átlagos emberén, és a fájdalmat is erősebbnek érezte. Finoman végigsimított kezével a mellkhasán lévő nyomokon. Beleborzongott, majd ledobta magáról a vékonyka takarót, ami védte, miközben aludt. Lassan a picinyke ablak előtt álló asztalhoz lépett, levette pizsamáját és helyette magára öltötte fekete színű hosszú ujjú pólóját, a terepmintás katonanadrágot és végül az el nem hagyható méregzöld színű kapucnis fölsőt, ami egyaránt védett az esőtől és a széltől is. Felkapta a rozoga szék mellett heverő kopott válltáskáját, becsatolta a pántjait majd kisietett a szobájából. A lépcső fele tartva belepillantott a piszkos tükörbe, ami a fürdőszobaajtóval szemben állt, és elégedetten nyugtázta, hogy semmi nem látszik meg a tegnapi esetből. Ugyanúgy nézett ki, mint tegnap, vagy tegnapelőtt, mikoris nem kapott egyetlen egy taslát sem édesapjától. Lerobogott a lépcsőn, és kiment a konyhába. Nyugodt volt, tudta, hogy apja nincs odahaza - csütörtökönként elment a városba, hogy piát vegyen, ami érdekes módon egy napig tartott. Körül sem nézve a hűtőhoz gyalogolt, kinyitotta; elkezdett kutatni benne. Mikor belepillantott, elmosolyodott és gyorsan kivett néhány dolgot, amivel kihúzza majd estéig, majd visszacsukta a hűtőajtót, aztán boldogan beleharapott. A finom csokoládé íze átjátra a száját, behunyta szemét, és boldogan élvezte az ételt, ugyanis tegnap csak egy májkrémes szendvicset evett, amit az egyik osztálytársa sózott rá, mondva: neked nagyobb szükséged van rá, és elment a büfébe. Amikor kinyitotta a szemét, az első dolog, amit megpillantott édesapja kimeredő gülüszemei voltak. A fiú hátrahőkölt és a háta mögé rejtette a csokit, de tudta, hiába - már lebukott.

- Hogy merészeled...! - kezdte dühös hangon, majd mikor a háta mögött egy nő megköszörülte a torkát leengedte kezét.

- Az ételt én vettem. Kétlem, hogy megtilthatnád, hogy a gyerek megegye - a nő hangja fagyos volt, mint a jégcsap, mégis rejtőzött mögötte egy kis félénkség.

A férfi arca eltorzult a dühtől, nem volt hozzászokva, hogy valaki más, főleg, hogy egy nő, dirigál neki.

- Az én gyerekem is, te kurva. Azt csinálok vele, amit akarok! - üvöltötte, majd a nő felé közeledett.

William anyja aprónak tűnt, mikor a férfi megpofozta, és még akkor is törékenynek látszott, mikor

 a fiatalember védelmére kelt, és ráordított apjára.

- Hagyd abba! - kiáltotta, majd néma csend borult hármójuk közé. A férfi dühösen megfordult, szemeit meresztette  a suhancra, és ingerülten felmordult.

- Kussolj!

Hangja rekedtes volt, lehelete bűzlött a piától, és ahogy kinyitotta a száját, látni lehetett sárgás fogait. A fiú megremegett, de feszesen kihúzta magát. Félt, hogy látszani fog hogy tart az apjától, ezért kezét ökölbe szorította, állát dacosan felemelte.

A rongyos ruhákba öltözött férfi kezéből kiesett a whisky-s üveg, hangos csörömpöléssel ezer darabra törött a piszkos padlón, majd lehajolt és felvett egy darabot. Szemében mérhetetlen fájdalom látszott, megviselte, hogy az utolsó üveg itala így végezte. Pár percig farkasszemet nézett fiával, és lassan megértette, hogy a suhancnak hívott illető elérte azt a kort, mikor nem bújik el apja szikrázó tekintete elől.

Williamban harc dúlt, miközben apjával összenéztek - egyrészt, mert tartott apjától és másrészt pedig szeretett volna némi önállóságot, legalábbis, hogy olyanokat tömjön magába, amit szeretne is.

A férfi csalódottan fújtatott, majd hangosan kivonult a helyiségből. Az anya kikerekedett szemekkel meredett fiára, majd szipogott párat és ő is kiviharzott a konyhából.

A fiú csalódottan meredett maga elé, elvárt volna egy kis köszönömöt anyjától, vállat vont majd halkan kisietett az előszobába, ahol magára vette kopott fekete kabátját és a lyukas orrú bakancsát.

Amint kilépett az utcára, hunyorogni kezdett és szorosabban húzta össze a kabátot magán - a felkelő nap fénye még nem melegítette fel a levegőt, hűvös volt. Az járdáról lelépve körülnézett, majd mikor látta, hogy semmi nem közeledik, átsietett. Az iskoláig vezető utat gondolataiba mélyedve tette meg és arcára semleges kifejezést erőltetett, mikor az iskola kapujában rámutogattak és kinevették.

Az iskola kapuját átlépte,  elsietett az osztályterme felé, megviselt kabátját a fogasra rakta és leült a helyére.  Táskájából előrángatta az irodalom füzetét, olvasni kezdte. Lejjebb csúszott a székén, mikor a terem megtelt diákokkal - az osztálytársai szállingóztak az iskolába, egymással beszélgettek nevetgéltek; mindenkinek meg volt a bizonyos barátsági köre, csak William-nek nem, egyedül volt, és folyton magányos. Vágyott egy barátra, akinek kiönthetné a lelkét, de mindenki megvetette, ahova ment, mindenki elítélte külseje miatt. Mint általában, egyedül ült az osztályban és csendben várta, hogy becsöngessek és megjelenjen a tanár. Mikor bejött, felemelkedett helyéről, megvárta, míga hetes tisztelettudóan jelent, leült a helyére és remegve várta, hogy kit szólít fel a tanár felelni...

00

Sziasztok! Megérkeztem a prológussal, nagyon igyekeztem, hogy olyan legyen, hogy elbírjátok képzelni, remélem, sikerült! A főszereplő fiú családneve Raystone, szóval az az utolsó mondatban, hogy ezt megmagyarázzam. Őszintén bízom benne, hogy tetszeni fog, és várom a visszajelzéseiteket - legyen az akár pozitív, akár negatív. Jó olvasást kívánok, és szeretném veletek közölni, hogy fantasztikusak vagytok, még rész sem volt fenn, és máris +50 olvasóm van! Imádlak titeket, ti vagytok a legjobbak! <3

Amelia Finnick

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Prológus

A hideg utcán a cipő sarkának kopogása visszhangzott. A fagyos téli este csak egy lélek vágott keresztül a kis, sötét utcán, de ő is sietett. Mikor kifújta a levegőt, az páraként látszott, olyan volt mint a cigaretta füst.

a j á n l o t t  z e n e 

Körülnézett, mielőtt lelépett a járdáról, átfutott a túloldalra, majd hangos csörömpöléssel a táskájában kutatott. Mikor megtalálta, amit keresett az utcai lámpa halovány fényében megkereste azt a kulcsot, ami az ajtót nyitja. Finoman becsúsztatta a  zárba, majd elfordította. Lenyomta a kilincset, és kitárta  az ajtót. Összerezzent, mikor hallotta, hogy az ajtó nyikorog egyet, majd gyorsan kirántotta a kulcsot a zárból, és visszazárta az ajtót. Szeme még nem szokott hozzá a sötétséghez, ami a szobában fogadta. Tapogatózva haladt előre, lábujjhegyen lépkedve, lélegzetét visszafojtva. Apró sikkantást hallatott, mikor valami hozzáért a lábához, alaptalanul, csak a macskájuk simult hozzá. Lehajolt és a kezébe kapta, majd folytatta útját a lépcső felé, hogy elérje a szobáját, ami menedéket fog nyújtani számukra. 

Csak hogy ez éppen nem sikerült. A nappaliból kiszűrődő tévé zaja egyszeriben megszűnt. Egy alak közeledett kifele. Kezéből kiesett a whisky-s üveg, és hangos csörömpöléssel ezer darabra tört a padlón. A lépcső felé lépkedő alak tágra nyílt szemmel meredt az előtte álló pocakos férfira, és mikor kinyitotta az a száját, elfintorodott. Az alkohol és a cigarettafüst ott érződött a lélegzetén, fehér atlétája mocskos volt, bűzlött. Derekához nyúlt és egy laza mozdulattal kirántotta övét a tartójából, majd halk röhögés közepette összehajtogatta.

- Ilyenkor hazajönni? Bezzeg az én időmben... Ott volt ám fegyelem - nevetgélt az ő különös hangján, majd a lépcső előtt álló remegő alakra pillantott - De te! - ordította el magát - De te, istencsapása, ilyenkor hazajönni? - üvöltött, majd ellökte a kisebbet. A fiú a hanyatt esett a lépcsőre, de rögtön fellökte magát, és felfele próbált futni. Épphogy két lépcsőfokot megtett, mikor érezte, hogy valaki vadul nyakon ragadja, és visszarántja a hideg kőpadlóra, és ismét ellöki. 

- Kölyök! Te ne menekülj előlem - a férfi hangja olyan volt, mint aki megvadult. Dühében rugdosni kezdte, majd később a rúgások mellé csatlakozott a derékszíj is, ami a lába előtt fekvő alak hátán csattant legalább ezerszer, mikor a férfi hirtelen abbahagyta a verést, és eldöcögött a konyhába piáért. Amikor visszatért, az említett "kölyök" pár centiméterrel arrébb vánszorgott. Arca verejtékezett, haja szemébe lógott és lélegzetvétele eléggé szapora volt. Halkan könyörögni kezdett a felé tornyosuló alaknak.

- Ne, ne! Kérem - mondta gyenge hangon - Ne bántson - nyögte. Majd mikor az öv újra és újra lecsapott, és a verésre ítélt hátán néhány üveg még ripityára tört, a Raystone ház csendjét egy velőtrázó sikoly verte fel.